Sziasztok! :)

Iszonyat régen hoztam részt, amiért elnézéseteket is szeretném kérni! Remélem azért még vagytok páran, akik olvassátok a blogomat! :) Iratkozzatok, komizzatok ( 10-12-nek örülnék), pipáljatok minél többen! :)) Puszil titeket: Csak Egy Lány.xx <33:)

22. fejezet ~ A jég megtörik…

Ma reggel könnyebben keltem, mint ahogy azt reméltem. Fél 10 fele járhatott az idő, amikor egy éles „prüsszögés” szemeim kinyitására ösztönzött. Az elém táruló látvány nevetésre késztetett; Lena, a kiskutyám a virágom mellett állt és vastagon virágpor borította a szőrét. Ismételten tüsszentett egyet, mire felkaptam és a mosdóban megtörölgettem az arcát, ezáltal megszabadítottam a sok portól.

Tegnap este Liam velem maradt, amíg el nem aludtam…Hát igen, ezek után a sírás elkerülhetetlen volt! Li együttérzően magához szorított minden egyes „rohamomnál”. Jó, nem nevezném ezt olyan igazi, komoly rohamnak. Sírógörcs és hiszti vegyült benne… Még mindig nem sikerült volna elengednem Harryt? Nem tudom. Pusztán a gondolat, hogy másik barátnője van, kikészített. De ez van, nem tudok vele mit csinálni. Próbálom kezelni, kordában tartani a bennem felgyülemlett heves érzelmeket.

Igencsak fura volt, hogy az elmúlt hónapokhoz képest nagyon könnyedén álltam neki a napnak. Valahogy nem izgatott a Harrys story. Sőt! Hiába jutott eszembe óránként legalább kétszer, nem volt rám hatással. A mély, nyomasztó, görcsös szorongást valami más váltotta fel. Valami új, szabad, könnyű érzés… Hihetetlenül jól voltam!

- Jó reggelt Anyu! Apu! – nyomtam mindegyikőjük arcára egy puszit. – Ugye gofrit csináltatok?

- Kicsim, Szia! – követett szemével anyu döbbenten. Szerintem Ő sem ezt várta a mai reggeltől. – Igen…azt csináltunk…

- Jaj, szuper! – mosolyogtam, majd egy jó adag mogyorókrémet és lekvárt vettem elő a frigóból. Leültem az asztalhoz és magam elé húztam a gofrikkal megpakolt tányérat.

- Örülök, hogy ilyen vidám vagy Bogaram! – nézett fel újságjából apukám is.

- Hát őszintén és is! – hadartam teli szájjal, ami eléggé muris látványt nyújthatott, mert mindkét szülőmből kitört a nevetés.

Miután jóízűen elfogyasztottam a reggelimet felsiettem a szobámba és a telefonom után nyúltam. Behoztam a névjegyzéket és megnyomtam Liam neve mellett a zöld színű kis gombot. Pár másodperc múlva kicsöngött és a harmadik után fel is vette a telefont.

- Szia! – hallottam meg Li hangját. – Na hogy vagy??

- Szia! Istenien… már régóta nem voltam ilyen jól! – meséltem boldogan.

- Tényleg? – hallatszott Liam hangján a döbbenet és a megkönnyebbülés egyszerre.

- Igen, én is csodálkozom.

- Nahát, ez jó hír!

- Liam?

- Tessék!

- Nincs kedved valahova elmenni délután? Itthon csak unatkoznék.

- Hát… De! Persze! – lelkesedett.

- Akkor döntsük el, mit csinálunk, hova megyünk!

- Öhm… azt számold úgy, hogy kb. 2 órától 9-10-ig nem leszel otthon.

- Mit csinálunk addig? – adtam hangot csodálkozásomnak.

- Hát 8-ig szervezünk valami programot, utána van egy meglepetésem.

- Mi? Micsoda?? Még egy meglepetés? – néztem kiskutyusomra, aki éppen a farkát kergette.

- Igen. Na de most ne ezzel foglalkozz, hanem azzal, hogy mit csináljunk.

- Oké… - egyeztem bele nehezen. – Akkor én kitalálom a helyszíneket és a programokat és felhívlak, hogy mikor találkozzunk.

- Rendben. Szia!

- Szia! 

Ezek után buzgón levetettem magamat a gépem elé, anyuéknak meg bejelentettem, hogy Liammel töltöm a délutánt, aminek láthatólag örültek.

A Google keresőben beírtam, hogy London nevezetességei és vártam, mit hoz be találatnak. Hát semmi érdemlegeset, úgyhogy úgy döntöttem magam találok ki programot. Mikor összeírtam az ötleteimet napirendi pontokba szedtem azokat:

1. London Zoo – Állatkert                                          kb.2:15

2. Regent’s Park – Piknik                                           kb.3:15                                   

3. Odeon Cinema – Grown Ups 2 (Nagyfiúk 2)               4:30
4. Sétahajózás a Temzén                                                  7:15
5. Meglepetés                                                             kb.7:45-től

Amikor kész lettem büszkén tekintettem a papírosomra. Gyorsan felkaptam a telefont, hiszen már majdnem dél volt, hogy értesítsem Liamet: Jöjjön a házunk elé 1:45-re, legkésőbb 1:55-re.

Már 1:40-kor az ajtó előtt toporogtam izgalmamban.

- Sara, még legkevesebb 5 perc van az indulásig! – nevetett anyu, mikor meglátott engem.

- Haha… - morogtam. – Szerinted mindent elpakoltam?

Anya a dugig megpakolt kosárra nézett.

- Biztosan jó lesz minden, ne aggódj! – mosolygott, majd egy puszit nyomott a fejemre.

- Bízom benne… - tördeltem kezeimet.

Ez után még gyorsan leellenőriztem, hogy megvan-e minden és már hallottam is az ajtó csapódást. Odasiettem az ajtóhoz és beengedtem Liamet. Ő mosolyogva felemelte a kosarat.

- Hát ebben mi van? – kérdezte kíváncsian, majd kinyitotta.

- Titok! – csaptam le gyorsan a tetejét.

Elköszöntünk, majd sietve bepakoltunk az autóba. Mikor elfoglaltam helyemet az anyósülésen Liam kérdő tekintetével találtam szemben magamat.

- Ja igen… - nevettem. – Remélem tetszeni fognak… - hajtogattam ki az összegyűrődött papírt, majd odaadtam barátomnak, aki gyorsan végigfutotta azt a szemével.

- Nagyon jó lett. – lelkesedett. – Akkor irány az állatkert!

Bekötöttük magunkat, majd nem sokkal később el is indultunk.

***

Nagyon jól teltek a programok. Liammel rengeteget nevettünk.

A London Zoo-ban sok vicces állat volt… Na meg a pénztáros, aki mindenkivel rikácsolt. Haláli volt!

A piknik is jól sikerült. Miután elfogyasztottuk a magunkkal vitt ételt elmentünk sétálni. Etettünk hattyút, frizbiztünk. De a legjobb az volt, amikor bekapcsoltunk egy zenét és táncoltunk meg énekeltünk hozzá. Az emberek megálltak és meg is bámultak minket, de nem törődtünk velük. A legtöbb ember tapsolt és velünk nevetett. Legalább az ő életükbe is vittünk egy kis színt.

A Grown Ups 2 fenomenális volt! Végigröhögtük az egészet. Amúgy is szeretem az Adam Sandler filmeket, de ez… Hát biztos sokáig emlékezni fogok rá!

A hajót majdnem lekéstük. Li rengeteg időt töltött a mozi mosdójában, mert magára öntötte a colát. Mondhatom jól kiröhögtem. Nagyon viccesen nézett ki. Sajnos így későn indultunk el, az autóban meg át is cserélte a pólóját (hogy honnan volt neki az autóban pólója azt nem tudom), de végül odaértünk éppen pont az indulásra. Gyönyörű volt, amint a naplementében megtekintettük a Big Ben-t, a London Eye-t és a London Bridge-et.

Végig gondolva a délutánt, szerinte nagyon jól sikerült minden, mindketten jól szórakoztunk.

***

Mikor kiszálltunk a hajóból Liam sejtelmesen rám nézett.
- Most akkor itt az ideje a meglepinek, nem? – mosolygott huncutul.

- Hát…azt hiszem. – mosolyogtam vissza.

- Akkor… - fogta meg a kezemet. – Kérem karoljon belém és kövessen.

Nevetve átfogtam karját és elindultunk a langyos nyári estén.

Útközben átbeszéltük a mai napot, felidéztünk néhány vicces pillanatot.

Egyszer csak megálltunk és Li rám nézett.

- Itt volnánk! Remélem nincs tériszonyod. – nevetett.

Mikor körbe pillantottam elállt a lélegzetem. A London Eye pénztára előtt ácsorogtunk. Izgalomtól csillogó szemekkel Liam nyakába ugrottam.

- Júj, ez nagyon jó! Köszönöm! – ujjongtam.

Azzal megfogtam a kezét és odaléptünk a kasszához. Miután megkaptuk a jegyeket vártuk a beszállásra. Kis idő elteltével ránk került a sor. Szerencsére, mivel már este volt, annyian nem voltak. Mikor kinyílódott előttünk az ajtó beléptünk a kabinba. Nem tudom, hogy véletlenül-e vagy Li direkt úgy szervezte, de csak ketten voltunk a fülkében. Leültem a középen található padra és el is indultunk. Hát fura érzés volt, de nagyon jó volt. Liam is helyet foglalt mellettem és rám mosolygott.

- Tetszik? – kérdezte.

- Eszméletlen! Még egyszer köszönöm! – öleltem át nyakát.

- Örülök, hogy tetszik!

Egy darabig némán ültünk és a tájat csodáltuk. Gondolom Liam nem először volt itt, de azért érdeklődően bámult ki az üvegen.

- Sara! – fordult hirtelen felém Li.

- Tessék? – lepődtem meg.

- Figyelj… Hol is kezdjem…

- Talán az elején! – javasoltam nevetve.

Zavart mosoly ült az arcra, majd folytatta.

- Szóval Sara… Ugye tudod, hogy rám mindig számíthatsz?

- Hát persze, Liam! – nem értettem mi lesz ebből.

- Tudod, valami mindig hiányzott nekem. Nem volt teljes az életem. Aztán ez alatt a fél év alatt rengeteget gondolkodtam. Végül rájöttem, hogy Te vagy az, aki hiányzott az életemből. Haleyvel is emiatt szakítottam, csak erre később döbbentem rá. Sara! Én tudom, hogy nem ez a megfelelő alkalom erre, sőt talán a legrosszabb, de szeretném, ha tudnád, hogy én tiszta szívemből szeretlek! Te vagy az, akivel el tudom képzelni a jövőmet. Igen, most itt ez a Harrys ügy is… De nem bírtam tovább ezt magamban tartani! Muszáj volt elmondanom ezt neked! Ne haragudj, hogy még jobban összekuszálom a dolgokat!

Végig komolyan figyeltem rá, majd miután befejezte, elgondolkodtam. Láttam a szemem sarkából, amint Li rám pillant, utána ismét a tájat fürkészte.

Igen! Tényleg Liam az, aki mindent megtesz értem, mindig mellettem áll, segít, támaszt nyújt, védelmez engem. Ő a lelki társam és legjobb barátom egyben! Szeretem Őt, talán már jobban is, mint ahogy egy legjobb barátot illene. Igen, ez egyszer már megmutatkozott…Hawaii… De akkor is szeretett, az első perctől kezdve…én nem mertem magamnak bevallani, de bennem is vonzódást váltott ki már a barátságunk legelején. De akkor még Harry volt. Most Harry nincs…Liam volt és most is van! Szeretem Őt! Harry mást választott, azt hiszem mér elfogadtam. Tovább kell lépni.

- Liam! – szólaltam meg hirtelen, majd mikor barna íriszeit csodálkozóan felém fordította így szóltam. – Én is szeretlek Téged!

Pár másodpercig csak egymás arcát pásztáztuk, majd megsimította arcomat, én átkaroltam a nyakát és lassan puha ajkai enyémhez nyomódtak. Karját derekam köré fonta és pedig beletúrtam a hajába. Annyira jó érzés volt Liam karjai közt lenni. Minden rosszat elfelejtettem. Nem gondoltam Harryre. Ő is új életet kezdett és én is…
Amikor letelt az egy kör kiszálltunk a kabinból. Liam kezeimre nézett és félénken megérintette azt. Én határozottan összekulcsoltam ujjaimat az övéivel. Li rám mosolygott, egy csókot nyomott számra, majd arcunkon boldog mosollyal indultunk útnak a londoni éjszakában.

Sziasztok! Meghoztam az új részt!! :)) Tudom...tudom...jó hosszú idő után...De akkor is itt van! ;) Olvassátok, komizzatok (ha lenne 10, akkor már örülnék), iratkozzatok.! ;) Hope you like it.! *.* Pusszancs: Csak Egy Lány.xx

21. fejezet ~ Végre egy boldog nap!

- Liam! – suttogtam, amikor elengedett, majd könnyes szemekkel ismét magamhoz rántottam. – Liam!!

Úgy szorítottam, mint aki nem akarja a kincsét elengedni. Hihetetlenül felszabadító érzés volt, hogy végre újra láthattam.

- Istenem de jó látni téged! – törölte le a szemét Li, amikor már elengedtem.

- El sem hiszem, hogy itt vagy! – mosolyogtam, majd két zsebkendőt vettem elő. Az egyiket odanyújtottam barátomnak, a másikat én vettem használatba. – Gyere be! Ne itt ácsorogj!

Kitártam előtte az ajtót. Belépett az előszobába és megállt.

- Naa…menjél nyugodtan! – nevettem rá, majd unszolásképpen megböktem a hátát.

- Jól van! – mosolygott rám.

Bevezettem a nappaliba.

- Anyu, Liam eljött meglátogatni engem. – mutattam a fiúra.

- Jó napot! – köszöntötte szüleimet a fiú.

Anyu furcsa tekintetet intézett felém. Erre én egy „Semmi baj, ő nem Harry!” fejet vágva válaszoltam neki.

- Szia! – mosolygott rá anya. – Megkínálhatlak valamivel téged?

- Köszönöm, egy pohár víz jól esne. – mondta.

- Máris hozom! – azzal kisietett a szobából.

- Apu! Ő itt Liam Payne, a legjobb barátom. – mutattam be Li-t.

- Szervusz fiam! – nyújtotta a kezét apa Liam felé. – Jim Prewitt vagyok.

- Örülök, hogy megismerhetem Uram! –megrázta apa kezét.

Mikor anyu visszaért odaadta a poharat Liamnek, majd apuval együtt kimentek az udvarra megbeszélni még néhány fontos dolgot.

- Sara! – fordult oda hozzám. – Nincs kedved eljönni velem a Starbucksba?

- De, szívesen elmegyek. Mostanában úgy is alig mozdultam ki. Csak felkapok magamra valami emberibb ruhát. – nevettem.

- Rendben, kint megvárlak.

Gyorsan felszaladtam a lépcsőn és felhúztam egy rövid farmernacit, egy virágos toppot és egy sarut. Fejemre biggyesztetem a napszemüvegemet és siettem is le.

- Majd jövök! – kiáltottam oda anyuéknak, majd kiléptem az utcára.

 Beszálltunk a kocsiba és elindultunk.

A Starbucksban a leghátsó sarokba ültünk, hogy minél kevesebb ember vegyen észre minket. Mindketten feltettük a napszemüvegünket, Liam még egy sapkát is használt az álcázáshoz.

- Mit kérsz? – nézett rám nagy barna szemeivel.

- Egy epres frappuccinot. – pásztáztam végig szememmel az ajánlatokat.

Éppen odalépett hozzánk egy pincérnő.

- Helló! Köszöntelek titeket a Starbucksban! Mit hozhatok?

- Egy epres és egy caramellás frappuccinot.

- Rendben. Mindjárt hozom! – azzal el is sietett.

- Szóval Sara… - fordult ismét hozzám Liam. – Mi történt veled az elmúlt fél év alatt?

- Ááá…semmi…

Miközben elmeséltem neki, hogyan teltek a mindennapjaim, kihozták az innivalónkat. Szürcsölni kezdtem, mire Liamből kitört a nevetés.

- Egyébként veled mi újság van? – kérdeztem már én is kuncogva.

- Hát Haleyvel együtt voltunk 3 hónapig, de szakítottunk.

- Miért? – csodálkoztam.

- Az elején jobb volt minden, a végére meg már teljesen ellaposodtak a dolgok. Meg egyébként is. Tudod, hogy szeretem őt, de nem úgy, mint… - itt elhallgatott.

Zavaromban ismét szürcsölni kezdtem.

- Na de mindegy! –mosolyra húzta a száját.

Volt egy kérdésem, amit mindenképpen fel akartam neki tenni, de nem mertem. Féltem, hogy elöntenének az érzések és sírva fakadnék. De még is megkérdeztem:

- És…Harryvel mi van?

Láthatólag meglepte barátomat a kérdés és először nem is tudott válaszolni. Elgondolkodott.

- Hát…ő is jól van. Éli a kis világát… - vakarta meg a nyakát.

Láttam, hogy valami nincs rendben vele. Titkol vagy legalábbis elhallgat előlem valamit.

- És a többiek? – tereltem másra a témát.

- Ők is megvannak. Niallnak új barátnője van.

- Tényleg? És aranyos.

- Igen, nagyon.

- Akkor mindenkinek egyenesben van az élete. – adtam hangot megállapításomnak.

- Mondhatjuk! – nevetett Li is.

Miután megittuk a frappuccinoinkat elmentünk sétálni a parkba. Nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom.

Amikor beértünk a parkba egy nagy dobermann száguldott el mellettünk. 5 másodperc múlva a gazdája is megjelent, aki lélekszakadva rohant a kutyája után és közben egyfolytában kiabált, hogy: Állj! Csülök állj! Nagyon vicces volt. Liammel mind a ketten röhögő görcsöt kaptunk.

Később egy nő elesett a saját lábában, amikor elbambult. Látni kellett volna, hogyan csuklott össze a teste. Haláli volt!! Egy padról néztük, mit szerencsétlenkedik és már fetrengtünk a sok nevetéstől.

- Ó megfeledkeztem valamiről! – csapott fejére, miután befejeztük a röhögést.

- Miről? – meglepett ezzel a kijelentésével.

- Mindjárt jövök! – emelte fel mutatóujját és már szaladt is a park bejárata felé. 2-3 perc múlva már vissza is tért egy dobozzal a kezében.

- Ezt neked hoztam. – mosolygott huncutul.

- Mi ez? – kérdeztem.

- Nyisd ki és megtudod.

Oda nyújtotta felém a dobozt. Óvatosan megfogtam és leraktam az ölembe. Hirtelen megmozdult benne valami és én majdnem leejtettem a kezemből. Halk nyüszögés ütötte meg a fülemet. Kinyitottam a dobozt és egy szőrkupacot vettem észre az egyik sarokban. A beszűrődő fényre felemelte a fejét és szaglászni kezdett. Egyik ujjamat bedugtam hozzá és megböktem az orrát, mire a kutyus eldőlt és tovább szaglászott. Elkezdte harapdálni az ujjam.

- Egy kölyök  labrador. – simogatta meg a buksiját.

- Kislány? - vakargattam meg óvatosan a kutyus pocakját.

- Igen. És a tiéd! – nézett mélyen szemembe Liam.

- Nagyon szépen köszönöm. Igazán nem kellett volna! – mosolyogtam.

- Képzeld el valaki kirakta szegényt az utcára. Egyik reggel, úgy két hete, amikor kiléptem a kapunkon észrevettem, hogy valami kupac ott hever az árok szélén. Odamentem és láttam, hogy ez a kis labrador az. Elvittem orvoshoz kivizsgáltattam. Szerencsére semmi baja nem lett.

- Kíváncsi vagyok anyuék mit fognak hozzá szólni, hogy egy kutyus is velünk fog élni… - vigyorogtam.

- Tényleg…Nem azt mondtad, hogy apukádék elválltak?

- De igen, csak most apu visszajött anyuhoz, mert még mindig szeretik egymást.

- Ez jó hír!

- Sokkal jobb, hogy most már apu is itt van velünk. – mosolyogtam.

- Anyuu!! – rontottam be a házunkba kezemben a dobozzal. Liam sietve jött utánam.

- Mi az kincsem? – jött ki a konyhából anyám, miközben egy tányért törölgetett.

- Nézd mit kaptam Liamtől! – raktam le az asztalra a pakkomat és kibontottam.

Kiemeltem belőle a kiskutyusom.

- Hát nem aranyos?? – gügyögtem.

- Jaj… - anyumnak elakadt a lélegzete, aztán Liamre nézett.

Már azt hittem mindjárt kiparancsolja innen a kutyust, amikor:

- Hát ez nagyon aranyos. Milyen fajta?

- Labrador. Ugye megtarthatom? – néztem anyura bociszemekkel.

- Persze, ha apádnak sincs ellenvetése.

- Okés…Várj! Ezek szerint apu is itt fog lakni?? – sikogattam.

- Nagyon úgy tűnik! – mosolygott anyu.

- De szuper! – nevettem tiszta szívből ma már sokadjára.

- Apu! – szaladtam oda hozzá. Éppen Tv-t nézett.

- Tessék Bogaram! – fordult felém.

- Nézd! – mutattam oda neki a kutyust. – Megtarthatom, ugye?

- Persze Kislányom! Miért ne? – mosolygott.

- Felmegyek és csinálok neki valami helyet, amíg nem kap rendes kis lakhelyet. – mondtam anyunak. – Nem baj, ha Liam is feljön?

- Dehogy is! Menjetek csak!

Még mielőtt felmentünk kivettem a hűtőből egy doboz tejet, majd intettem Liamnek, hogy jöjjön utánam.

A szobámban lehuppantunk a földre és benyomtam a Tv-t. Kerestem egy pólót, amit már nem használok és leterítettem a doboz aljára. Egy kis tálba öntöttem tejet.

- Sara! – szólalt meg Liam.

- Igen? – fordultam felé kedvesen.

- Még nem adtál nevet a kutyádnak.

- Igaz…Mi is legyen a neve? – morfondíroztam.

- Legyen Gyere ide! A neve! – viccelődött.

- Ne máár… - fogtam a hasam nevetés közben. – Én már tudom mi lesz a neve.

- Mi? – kíváncsiskodott Li.

- Lena Payne. Utánad! – mosolyogtam, majd mélyen barna íriszeibe néztem. – És így legalább a monogramotok is megegyezik.

- Te vagy a legjobb! – mosolygott ő is, majd megölelt és egy puszit nyomott fejem búbjára.

Hirtelen valami érdekeset hallottam. Egy új műsor ment a kedvenc csatornámon. Felhangosítottam, mivel egy ismerős nevet mondtak be: Harryról volt szó.

A következő mondatokból csak két dolog érdekelt engem: Harry Styles új barátnője Taylor Swift……..Úgy látszik a fiatal énekes hamar túllépett előző barátnőjén, Sara Prewitten.

A döbbenettől alig bírtam megszólalni. Lassan bepárásodott a szemem.

Hát ezt nem akarta elmondani Liam! – ugrott be hirtelen.

Ránéztem barátomra. Láttam mennyire szomorú volt ő is. Mikor meglátta, hogy majdnem sírok, odajött hozzám és szorosan átölelt. Fájdalmasan belekapaszkodtam és éreztem, hogy lecsordul az első könnycsepp az arcomon.

Itt van Saraval a kis Lena :)) :  

Trailer... :DD *-*

Sziasztok! :) 

Készítettem a blognak egy trailert... :D Nézzétek meg!! :) Nemsokára jön a kövi.! Puszii : Csak Egy Lány.xx

Hosszú idő után meghoztam az új fejezetet, a 2. rész 1. fejezetét! Mindenkinek jó olvasást kívánok hozzá! Jó lenne, ha összejönne 10 komi és néhány iratkozó ( kb. 3)… :)) Hope you like it! ;) Puszi : Csak Egy Lány.xx

20. fejezet ~ Váratlan látogatók…

„Mostanában a legtöbbször úgy érzem, már nem

hiányzol és sikerül felejtenem. De néha… néha

még mindig ölni tudnék, hogy veled lehessek!”

* Sara szemszöge *

Lassan fél éve már, hogy Harry elment. Eltűnt, mint ha nem is létezett volna sohasem. Csak a tv-ben és a rádióban szoktam hallani róla valamit…Még a többiekkel sem találkoztam azóta. Teljesen megváltozott az életem, amióta nincsenek mellettem. Liam felől sincs semmi hír, ami nagyon nyomaszt! Kilátástalan a helyzetem. Azóta a nap óta teljesen magamba fordultam, egyfolytában a szobámban kuksolok és bámulom a falakat. Az elején rengeteget sírtam. Éjszaka is mindig velük álmodtam, még most is néha…De lassan beforr a sebem és a felejtés bús árnya engem is beborít...

- Saraa!!!!!

A hangos kiáltástól, ami engem szólított, összerezzentem. Éppen békésen, csöndben iszogattam teámat, miközben egy unalmas szappanoperát néztem.

- Megyek! – kiáltottam vissza anyukámnak.

Komótosan elindultam a szobám felé. Mikor beértem láttam, hogy anyu, kezén egy halom szennyes ruhával áll a szoba közepén.

- Ez is mehet a mosásba? – kérdezte kedvenc fekete nadrágomra mutatva.

- Persze. – válaszoltam unottan.

- És ez a piros felső?

- Az nem, mert nem volt még rajtam.

- Rendben. – azzal kiment a szobából.

Egy darabig álltam némán, aztán leültem az ágyra. Eszembe jutottak a kórházban eltöltött pillanataim. Felderengett egy pulcsi előttem. Hirtelen ösztönösen elkezdtem a szekrényem felé sietni, majd kivágtam az ajtaját. Egymás után szórtam ki a ruhadarabjaimat. Egyre kétségbeesetten kerestem azt a tárgyat, ami talán újra visszaránt a szenvedésbe. Hiába…nem volt ott!

Reménnyel telve rohantam a fürdőszobába.

- Anyu!! Nem raktad ki a pólómat a szennyesbe?  - ordítottam le a konyhába, miközben már ki is öntöttem a földre a ruhatartó tartalmát. Ott sem volt!

- Milyen pólód kislányom? Van neked ezer meg egy! Honnan tudjam, hogy melyikre gondolsz?

Idegesen vágtattam le a lépcsőn, majd egyenesen a nappaliba fordultam.

- Hát szerinted melyik?? Az a póló!!! – hajigáltam a dívány párnáit is a földre.

- Tudom már! Azt kidobtam. – válaszolt nemes egyszerűséggel anya.

Egy pillanatra elállt a lélegzetem. Kiegyenesedtem és egyre vörösödő arccal támadtam anyámra.

- Hogy-hogy kidobtad???? – kiabáltam vele.

- Szerinted miért? – próbált nyugtatni. – Ezelőtt is bármikor, ha a kezedbe vetted, mindig sírógörcsöt kaptál. Ezért is lett eltéve. Aztán…szép lassan felejteni kezdtél és én úgy gondoltam, hogy nem lesz már rá szükséged.

 - De még is…Hogy tehetted ezt?? – ordibáltam magamból kikelve.

Nem is érdekelt annyira a válasz, inkább kiviharzottam az ajtón és megcéloztam a kukát. Odaérve felcsaptam a tetejét és szanaszét szórtam belőle a szemetet.

Hirtelen egy ismerős anyag akadt a kezem ügyébe. Mikor azt is kirántottam, hirtelen eluralkodott rajtam a megkönnyebbülés. Beleszippantottam. Még mindig lehetett egy kicsit érezni rajta Harry illatát. Boldogan magamhoz öleltem a pulóvert és elindultam az ajtó felé.

Már éppen lenyomtam volna a kilincset, amikor egy ismerős hangot hallottam.

- Kislányom! Nem gondoltam volna, hogy egy év alatt ennyire megváltozol…és még a kukában is turkálni fogsz! – nevetett a férfi.

Amikor megfordultam majdnem elájultam. Sikoltozni kezdtem, majd boldogan szaladtam a férfi karjaiba.

- Apu!! – nevettem boldogan, miközben szorosan öleltem apát. Örömemben még sírni is elkezdtem.

- Úgy hiányoztál, Tündérbogaram! – simított végig hátamon nagy kezével.

- Te is nekem!

Egyszerűen felfoghatatlan, hogy ennyi szenvedés után végre jön egy ember, aki ki tud rántani a boldogtalanságból engem. Apuval nagyon szoros kapcsolatban álltam, mindennél fontosabb volt nekem azelőtt is, mielőtt elment volna.

- Azt hittem már sosem látlak téged! – gördült le apám arcán is egy könnycsepp.

Még egy percig csak öleltük egymást, majd lassan elindultunk a bejárati ajtó felé.

- Anyu! Van egy meglepetésem! – állítottam be a fürdőbe egy huncut mosollyal az arcomon.

- Mi az kicsim, hogy ilyen jó kedved van? – félbeszakította a fürdőkádpucolást és felnézett rám. – Csak nem…

A szappan hangosan koppant a földön. Apu épp most lépett be az ajtón.

- Jim! – köszörülte meg a torkát anyu. – Hát te hogy kerülsz ide??

- Molly! – lépett közelebb apám. – Hiányoztál!

Anya erre elkezdte forgatni a szemeit, majd halkan nevetett. Gondolkodni kezdett, de kis idő múlva megszólalt.

- Ezt beszéljük inkább meg lent! – mutatott a földszintre.

Lassan elindultak mind a ketten a konyha felé. Követtem őket. Hirtelen megfordult anya.

- Sara! Azt hiszem, hogy ezt ketten kell megbeszélnünk.

Azzal ott hagyott engem a lépcső tetején.

- Mary! Mary! Nem fogod elhinni mi történt!! – ujjongtam barátnőmnek a telefonban.

- Na mi? – nevetett lelkesedésemen Mary.

- Képzeld; apu hazajött! – sikítoztam.

- Mi??? Ez most komoly? – hüledezett a vonal túloldalán a lány.

- Igen! Most beszélik meg a dolgokat anyuval! Ez annyira jó! – boldogan terültem el ágyamon.

- Majd akkor hívj fel, hogy mi lett ennek a vége! Oké?

- Persze! Akkor majd hívlak! Szia! – azzal bontottam a vonalat.

Éles sikításra lettem figyelmes. Ijedten ugrottam fel a laptopom elől. Kivágtáztam az ajtón és elindultam a lépcső irányába.

Lent a következő kép várt engem: Heather jó apánk nyakában lóg és szipogva öleli át szorosan a derekát. Most jött meg a munkából és máris újabb izgalmakban van része neki is és nekem is.

- Na?? Megbeszéltétek már a dolgaitokat? – kíváncsiskodtam.

- Igen… - sejtelmesen néztek ránk szüleink.

- És?? – Heather is már be volt zsongva teljesen.

- Úgy döntöttünk, hogy adunk egymásnak még egy esélyt. – mosolyogtak egymásra.

- Istenem! – öleltük meg egymást nővéremmel, majd szüleinkhez is odamentünk egy közös családi ölelésre.

- Eljárunk párterápiára, hogy helyrehozzuk azt, amit elrontottunk. – mondta anyu.

- Amit elrontottam… - helyesbített apu. – Most pedig meséljetek magatokról! Mi történt veletek az elmúlt egy évben?

Leült a kanapéra, majd megpaskolta a mellette levő két helyet. Én inkább a fotelban foglaltam helyet.

- Nem szeretnék erről beszélgetni… - húztam fel a térdemet, amire ráfektettem az államat.

Apu kérdő pillantást vetett rám, majd Heatherre és anyára.

- Jól van Kicsim! Ha nem szeretnél, akkor nem erőltetem! – nézett rám együttérzően apám.

- Ha nem baj…felmegyek egy kicsit a szobámba… - mutattam hüvelykujjammal a szobám felé.

Anyu egy „Ne menjek veled?” pillantást intéztem felé, melyre egy halvány mosoly és egy biccentés volt a válasz.

Mikor felértem azonnal bezártam magam mögött az ajtót. Oldalasan elfeküdtem az ágyon és felvettem a magzatpózt. Magamhoz öleltem Harry pulcsiját és mélyet szippantottam bele. Szemeim azonnal könnybe lábadtak és szép lassan erőt vett rajtam a sírás. Most nem tartott olyan sokáig, mint ezelőtt. Mikor sikerült abbahagynom furcsa megkönnyebbülést éreztem belül. Kibattyogtam fürdőszobámba és alaposan megmostam az arcomat. Szokatlanul frissnek éreztem magam. Visszasétáltam a fekhelyemhez és leültem. Gyengéd mozdulatokkal összehajtogattam a pulóvert, majd beraktam a fiókomba. Úgy éreztem a mai nap egy új fejezet kezdete és a régi életem lezárása. Minden olyan jó volt. Boldogság volt bennem. Éreztem, hogy most már el tudom engedni Harryt…

Boldogságtól sugározva léptem be a nappaliba.

- Apu, mesélhetek neked az elmúlt egy évemről? – kérdeztem tőle mosolyogva.

- Hát persze, ha szeretnél. – mosolygott ő is.

- Sara…biztos vagy benne? – aggodalmaskodott anyu.

- Teljesen. – néztem rá egy jelentőségteljes arckifejezéssel.

- Szóval… -  fordultam apa felé. – Mikor elmentél nagyon szomorú voltam. Anyu is. Elhatározta, hogy új életet kezdünk Londonban. Amikor idejöttünk megismerkedtem a szomszéd lánnyal, Maryvel, aki a legjobb barátnőm lett. Egyik nap elmentünk bóklászni a városban és Mary mutatott nekem egy gyönyörű házat, ahol egy híres fiúbanda élt. Felmásztunk egy fára, leestem róla és megsebesültem. Erre kirohantak a ház lakói és ellátták sérüléseimet. Ekkor éreztem, hogy Harry, az egyik fiú, fontos szerepet fog betölteni az életemben. Később találkozgattunk és el kezdtünk járni. Mivel híres volt sok lány meg volt bolondulva érte. Egy este, az egyik rajongója megvert engem és kórházba kerültem. Kómába kerültem, majd miután felébredtem Harry közölte velem, hogy szakít velem, hogy több ilyen ne fordulhasson elő. Miután ő elment depresszióba estem. Alig ettem valamit, senkivel sem beszéltem úgy igazán. Aztán lassan kezdtem helyrejönni, de a mai napig nem tudtam túltenni magamat a történteken. Ma aztán úgy éreztem, hogy képes vagyok elengedni az életem egyik fontos részét…neked köszönhetően. – fejeztem be a mesélést.

- Ó…hát értem, hogy miért nem akartál beszélni róla. – motyogta zavartan, majd odajött hozzám és szorosan átölelt.

Hirtelen csöngettek. Nem tudtam ki lehet az. Még egy látogató a mai napon? Érdekes!

Odaszáguldottam az ajtóhoz, majd kinyitottam. A meglepettségtől nem bírtam megszólalni.

Két kar fonódott a derekam köré, majd könnycseppek hullottak a vállamra.

- Sara! Úgy hiányoztál! Nem bírtam már tovább nélküled! – suttogta a fülembe Liam, aztán mélyen szemeimbe nézett. Barna íriszei úgy ragyogtak, mint a csillagos égbolt.  

Sziasztok!  Ez a fejezet egy rész lezárásának is tekinthető. Remélem tetszeni fog. A 20. fejezet a 2. rész első fejezete lesz. Jó olvasást. Komizzatok bátran (8 legalább jó lenne). Hideg, meleg jöhet!  Puszi : Csak Egy Lány.xx

19. fejezet ~ Összeomlás.

„Idővel rájössz majd arra,

Hogy annak ellenére, hogy

Boldog vagy azokkal, akik

Körülötted vannak, mégis

Rettenetesen hiányoznak

Neked azok, akik tegnap még

Veled voltak, és most már

Elmentek, nincsenek.”

Nyugalom. Teljes nyugalom vesz körül. A fényesség millió sugara ragyog halvány bőrömön. Fekve nézem a felettem köröző apró csillagokat. A távolban valaki a nevemet kiáltja tompa, lágy hangon. Nem törődök vele. Áhítatosan nézem, ahogy fel, majd lemegy a nap pár perc leforgása alatt. Nem értem, hogyan lehetséges ez, de most nem is ez a legfontosabb.

Valami erős késztetés következtében felülök, majd szememmel végigpásztázok környezetemen. Semmi. Körülöttem a nagy fehérség, üresség. Pánik fog el. Hova kerültem? Miért vagyok itt? Gyors léptekkel elindultam a térben. Nemsokára feltűnik előttem egy kékesen ragyogó pont. Kíváncsiságom úrrá lesz félelmemen, ezért tovább megyek. Közelebb érve rájövök, hogy ez a pont egy átjáró…egy másik világba. De milyen világba? És akkor hol vagyok most??

Egy szemvillanás alatt villámcsapásként tudatosult bennem, hogy mi folyik itt. Ez a hely egy Váró…váró a túlvilág és az élet között. Menekülni próbálok, de nem tudom, hogy merre menjek. Kétségbeesetten próbálok kikerülni a Váróból. Fel s alá mászkálok, míg nem fáradtan térdre nem rogyok. Könnycseppjeim ékesen szólva koppannak a talajon.

Akkor megint megszólal a hang. Egyre csak a nevemet kiáltja rémülten. Remény szikrája pattan ki fejemből. Csendben leülök a földre és behunyom a szememet. A hangra koncentrálok. Erősen, görcsösen. Amikor kinyitom a szememet már nem látom a kék átjárót. Helyette egy ajtó ált előttem. Óvatosan megközelítem.  Félve markolok bele a kilincsbe. Lenyomom  és hírtelen zuhanni kezdek.

* Sara szemszöge *

Émelyítő fertőtlenítő szag csapta meg az orromat. Régen éreztem ilyet. Mármint bármilyen illatot. Mélyet szippantottam. Most sötétség volt körülöttem. Szemem, mint ha ólomból lenne, nem akart felnyílni. Sokáig erőlködtem, de nem sikerült kinyitni. Úgy döntöttem várok. Hirtelen az első hangok is megcsapták a fülemet. Érthetetlen pusmogás hallatszott valahonnan a közelből. Nem tudtam elképzelni, hogy kiktől származhatnak a zajok, ezért összegyűjtöttem minden erőmet és kinyitottam a szememet.

Először összemosódott képeket láttam. Öten, hatan a teremben suttogtak. Hamarosan tisztulni kezdett a látásom és ismerős arcokat véltem felismerni az alakok közül. Szólni akartam nekik.

- Harry! – ez volt az első szó, ami elhagyta a számat. Szinte hallhatatlan volt a név, annyira gyengén szólaltam meg.

De még így is felfigyeltek rám.

- Szólj azonnal a kezelőorvosnak! – kiáltott egy barna hajú fiúnak Harry, majd odaült az ágyam szélére. – Hála Istennek, hogy felébredtél Sara!

Örömkönnyek gördültek le arcán. Lágyan megszorítottam a kezét, már amennyire megtudtam. Utána még vagy három ember sereglett az ágyam köré. Lassan felismertem őket. Anyu volta az, a bátyám és Mary.

- Anyu! De jó, hogy itt vagy! – hörögve törtek elő belőlem a szavak.

- Jól van kicsim! Ne beszélj, ne erőltesd meg magadat. – szipogott.

Bágyadt tekintetemet Jamesre helyeztem. Felé nyújtottam jobb kezemet, mire ő gyengéden megcsókolta azt.

- Úgy aggódtam érted Húgi! Többet ilyet ne csinálj! – mosolygott szeretetteljesen.

Szólásra nyitottam a számat, aztán becsuktam, s válaszként csak biccentettem egyet.

A következő pillanatban már kérdő arccal meredtem barátnőmre.

- Majd elmesélem, de most pihenj már elégé késő van: 23 óra! – jött a válasz.

Lassan ismét Harryre pillantottam.

- Tudtam, hogy nem hagysz itt engem! – simított végig arcomon. Fura volt a tekintete, de most ez igazán nem kötött le engem, mert boldog voltam, hogy ismét érezhettem a szeretteim közelségét.

Másnap reggel jólesően nyitottam ki a szememet. Már közel sem volt olyan nehéz, mint tegnap. Első pillantásom az ágy melletti székre esett, de nem volt ott senki.

Tegnap az orvos megvizsgált és azt mondta, hogy minden rendben van, hamarosan meg fogok gyógyulni. A kezem ugyan néha még fáj egy kicsit, de nem vészes. A lépemmel sincs semmi gond. A doktor azt is elárulta, hogy 8 napig voltam kómában. 8 nap…hát akkor azokat láttam gyorsan leperegni előttem! Nemsokára haza is mehetek. Még pár nap és ismét otthon nyomhatom az ágyat.

Gondolkodásomból halk ajtócsukódás riasztott fel. Aranyosan rövid, barna haj jelent meg az ajtóban.

- Liam! – mosolyodtam el.

- Sara! Istenem! Olyan jó, hogy újra ébren vagy! Már nagyon hiányoztál. – szaladt az ágyamhoz, majd – amennyire tudott – átölelt.

- Hogy vagy? Haleyvel együtt vagytok? – kezdtem el kicsit élettelibben kíváncsiskodni.

- Hát ezt éppen nekem kéne tőled kérdeznem. – nevetett. – Most már, hogy te is ébren vagy, sokkal jobban érzem magam. Igen, Haleyvel együtt vagyunk, de szerintem ez a dolog nem fog összejönni vele. 

- Kár, pedig aranyos lány.

- De te is tudod, hogy téged szeretlek és szeretni is foglak örökre.

- Jaj, Liam! – kicsit lehangolódtam. – Tudod, hogy én Harryvel járok.

- Tudom és ezt tiszteletben is tartom. De lehet, hogy nemsokára… - itt elharapta a mondatot.

- Igen? – felkeltette az érdeklődésemet.

- Mindegy, nem lényeges. De tudd, hogy én nagyon-nagyon szeretlek téged Sara! – hozzám hajolt és egy lágy puszit nyomott homlokomra és kiment.

 Volt valami szokatlan a hangjában, ami nem tetszett…ilyesmi volt Harry hangja is tegnap este.

Harry dél fele jött be hozzám ismét.

- Vártalak Harry! – mikor végre ismét mellettem volt feszülten meredt maga elé.

Csak ült és némán gondolkodott, majd lassan beszélni kezdett.

- Sara! Beszélnünk kell!

Hangja vészjóslóan csengett. Szívem a félelemtől hevesebben kezdett verni, amit a monitor is kijelzett.

- Mondjad… - suttogtam.

- Sara! – nézett mélyen szemeimbe. – Rettenetesen sajnálom, amiért ilyen helyzetbe kevertelek. Ha én nem vagyok, akkor téged sem támadnak meg. Ezt soha sem fogom magamnak megbocsátani. Azóta is őrlődök és megoldást próbálok keresni erre a helyzetre. Ez így nem mehet tovább! Ha még egyszer megtámadnak komolyabb és súlyosabb sérüléseket fogsz szerezni. A léped akár le is szakadhat. Ezért fontos és nehéz döntésre jutottam…

A rémület annyira kiszívta belőlem az erőt, hogy mozdulni sem tudtam. A torkom kiszáradt, szinte nem kaptam levegőt. Mit akarhat? Próbáltam nem a legrosszabbra gondolni.

- Szóval úgy határoztam, hogy csak akkor tudhatlak biztonságban, ha mi nem leszünk közel egymáshoz. Vagyis… - nem tudta folytatni a mondatot. Felállt és fel-alá sétált a kórteremben.

- Vagyis? – értetlenül bámultam rá.

- Sara! Hát nem érted! Mi nem lehetünk együtt! Csak így védhetlek meg téged! – folyni kezdtek könnyei.

Hosszú ideig csak magamban ismételgettem a szavait: „nem lehetünk együtt”. A szavak súlyosak voltak és kemények. Lassan tudatosult bennem, hogy mit is jelent ez. Amikor teljes egészében felfogtam a mondatot megszólalni sem bírtam. Könnyek gyűltek szemeimbe.

- N..nem…nem teheted ezt velem... – gépiesen kezdtem el beszélni. – Ez nem a te hibád! Te mindent megtettél értem, mindent megadtál nekem. Ezután még jobban vigyázunk egymásra és kész, jól van? Csak ne mondd kérlek, hogy…

Legördültek a könnycseppek az arcomon, egyre szaporábban. Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy ne legyünk együtt.

Oda sietett az ágyamhoz és párás tekintettel kezébe fogta az arcomat.

- Sara! Ennek így kell lennie. Csak így lehetsz biztonságban. Kérlek ne keress majd! El fogunk költözni a többiekkel. De tudd, hogy én mindig szeretni foglak. Örökkön-örökké!

Hosszan megcsókolt úgy, mint ahogy eddig még sohasem. Szenvedélyesen magához vont és harapdálta ajkaimat. Én sem tétlenkedtem! Bele túrtam a hajába mire ő elmosolyodott. Lágyan simogatta a hátamat. A legszebb csókunk volt, a búcsúcsók.

Sajnos ez a pillanat sem tarthatott végtelen időkig. Mikor eltávolodott tőlem, gyorsan – mielőtt még elmehetett volna - megszólaltam.

- Harry! Megkaphatnám a pulcsidat…emlékbe? – szipogtam.

- Hát persze! Neked bármit! – azzal hamar lekapta magáról a melegítőjét.

- Köszönöm! – öleltem magamhoz a ruhadarabot, majd mélyen beleszippantottam. Megszokott Harry illat, amitől újra sírni kezdtem.

Ekkor Harry felemelte az államnál fogva a fejemet.

- Hé, el ne felejtsd! Örökkön-örökre! – egy utolsó csókot nyomott számra, majd kisietett a teremből.

Miután Ő elment a magány keményen zúdult rám. Tehetetlenül hevertem az ágyon, majd szép lassan előtört belőlem a sírás. Hisztérikusan sírtam, nem tudtam elviselni ezt a helyzetet. A szívem összetört teljesen.

Az ajtó ismét nyikordult és bejött Mary. Biztosan csodálatos látványt nyújthattam az ágyon ülve, kisírt szemekkel, folyó orral. Helyet foglalt mellettem.

- Elment! – suttogtam kibámulva a fejemből.

- Tudom. Megértem a fájdalmadat. Én is szakítottam Zaynnel. – látszott rajta, hogy ő is mindjárt elsírja magát.

- Ó, Mary! Ez is én miattam van.

- Dehogy is! Ilyet ne is gondolj!

- Sajnálom!

- Én is sajnálom Sara!

Pár másodperc múlva megcsörrent barátnőm telefonja. A csengőhangja az Over Again volt. Mikor meghallottuk a számot, mindkettőnkből előtört a sírás ismét. Nem tudtuk abbahagyni egyhamar. Ez a lelkünk legmélyéből tört elő. Összeölelkezve zokogtunk megállíthatatlanul.

Egyszer csak valakik hátulról átöleltek bennünket. Az anyukáink voltak azok.

- Ne féljetek! – mondták. – Együtt átvészeljük ezt az időszakot is.

Ők értették, mi zajlik le most bennünk. Két fiatal szív most hullott darabokra.

>

- Dehogy is! Ilyet ne is gondolj!

- Sajnálom!

- Én is sajnálom Sara!

Pár másodperc múlva megcsörrent barátnőm telefonja. A csengőhangja az Over Again volt. Mikor meghallottuk a számot, mindkettőnkből előtört a sírás ismét. Nem tudtuk abbahagyni egyhamar. Ez a lelkünk legmélyéből tört elő. Összeölelkezve zokogtunk megállíthatatlanul.

Egyszer csak valakik hátulról átöleltek bennünket. Az anyukáink voltak azok.

- Ne féljetek! – mondták. – Együtt átvészeljük ezt az időszakot is.

Ők értették, mi zajlik le most bennünk. Két fiatal szív most hullott darabokra.

18. fejezet ~ Könnycseppek.

* Alesha szemszöge *

Felkapcsoltam az előszobai villanyt, majd kinyitottam a bejárati ajtónkat. Megcsapott a téli hűvösség. Kellemes volt.

Érdeklődve pillantottam körül udvarunkon. Mivel sikításokat hallottam azt találtam helyesnek, hogy kinézek, hátha történt valami, de nem láttam semmit. Éppen vissza akartam menni a lakásba, mikor a szemem sarkából megláttam valami kupacot az úttesten. Óvatosan elindultam felé. Mikor közelebb értem ahhoz a valamihez, elállt a lélegzetem. Egy lány feküdt az úton brutálisan megverve. Odasiettem hozzá és megnéztem, hogy van-e pulzusa. Szerencsére volt. Igaz, hogy alig érzékelhető, de volt.

- Anyu, Apu! – kiáltottam be szüleimnek.

- Mi az Ale? Felvered az egész környéket! – jött ki mérgesen anyu, de mikor meglátta a mellettem ájultan fekvő lányt azonnal szólt apámnak, hogy hívja a mentőket.

Nemsokára kiértek a mentősök, akik sietve elvitték egy kórházba a megvert lányt. Én is vele mentem.

* Harry szemszöge *

- Ne már fiúk! – röhögtem fuldokolva, mikor mind a négy haverom rám nehezedett.

- Dee! – nevetett Louis.

Hirtelen megcsörrent a telefonom.

- Hé! Hadd vegyem fel a telefonomat! Biztos Sara az! – kiáltottam rájuk, mire gyorsan lekászálódtak rólam.

Odasiettem a csörgő szerkezethez, majd ledobtam magamat egy székre.

- Halló! – szóltam bele.

- Jó estét Mr. Styles! – hallottam meg egy ismeretlen hangot. – A londoni kórházból hívom. Szeretném tudatni önnel, hogy a barátnőjét, Sara Prewittet megverték és beszállították hozzánk a kórházba.

Megállt bennem az ütő. Majdnem kiesett a kezemből a készülék.

- És hogy van? Súlyos az állapota? – éreztem, hogy hangom megremeg. Erre persze a többiek kíváncsi és aggódó tekintettel körém sereglettek.

- Brutálisan megverték, belső vérzése van. Kérem azonnal jöjjön be! Itt bent mindent megtudhat az állapotáról.

- Rendben, köszönöm! Rögtön indulok! – falfehér arccal tettem le a telefont.

Éreztem, hogy legördül egy könnycsepp az arcomon. Letöröltem.

- Mi történt Harry? – kérdezte halkan Liam.

- Sara… megverték. – nyögtem ki.

Mindenki döbbenten állt előttem. Csak nézték ahogyan még egy könnycsepp lefolyik az arcomon.

- És….hogy van? – kérdezte Zayn elhaló hangon.

- Belső vérzése van. Be kell hozzá menni azonnal a kórházba. – mintha csak most tudatosultak volna bennem az orvos szavai.

Elképesztő sebességgel ültünk be az autómba, majd el is indultunk.

10 idegölő perc alatt értünk oda a kórházhoz. A recepcióhoz siettem.

- Jó estét! Behoztak önökhöz egy Sara Prewitt nevű lányt. Meg tudná nekem mondani, hogy melyik kórteremben van? – kérdeztem a recepcióst.

- Üdvözlöm! – köszöntött engem, a többiek még csak most értek be az ajtón. Ránézett a számítógépének monitorjára, majd ismét felém fordult. – Jelenleg az 5-ös műtőben van.

- Az merre található? – egyre idegesebb lettem.

- Az első emeleten a liftből kilépve balra a hetedik ajtó. Ott megvárhatják, míg be nem fejeződik az operáció.

- Köszönöm!

Egyenesen a lift felé rohantam nyomomban a többiekkel. Türelmetlenül nyomtam meg az egyes gombot és vártam, hogy felvigyen az emeletre. Mikor kiléptünk az ajtón balra három személyt pillantottam meg. Sara anyukája és nővére volt az egy másik lány társaságában. Amikor észrevett engem Mrs. Prewitt odasietett  hozzám és szorosan átölelt. Keservesen zokogott a vállamon. Nem bírtam tovább! Éreztem, hogy patakzani kezd a könnyem.

- Úgy sajnálom! – néztem Molly szemeibe. – Az én hibám az egész!

- Dehogy is! – törölgette könnyeit. – Nem te tehetsz róla. Te megpróbáltad megvédeni.

- De én vagyok az oka, hogy megverték. Miattam verték meg! – most jöttem rá, hogy ez tényleg azért történt, mert mi együtt vagyunk Saraval.

- Harry! – nézett szemeimbe a nő, immár nem sírva. – Nem te művelted ezt vele! Senki sem gondolta, hogy ennyire elfajulnak a dolgok.

Bármit is mondhattak nekem, én magamat hibáztattam. Bennem volt a bűntudat keserű, maró érzése. Féltettem Sarat! Nagyon! Úgy, mint még eddig senkit a világon.

Pár csöndes perc után kinyílódott a műtő ajtaja és kitolták Sarat. Aggódva tekintettem gyenge, összevert testére. Eltolták egy kórterembe, de mi nem mentünk azonnal utána. Megvártuk míg az orvos is kijön, hogy beszélhessünk vele.

- Doktor úr! – szólította meg az orvost Mrs. Prewitt. – Mi történt Saraval?

- Brutálisan megverték és belső vérzése volt. A lép rupturálása miatt azonnali operációra volt szükség.

- Mi az, hogy a lép rupturálása? – kérdezetem elsápadva. Egyszerre a legrosszabbra gondoltam.

- A lépe beszakadt, de szerencsére nem volt nagyon súlyos. Összevarrtuk a sérült szervet, most már csak pihennie kell a hölgynek. Már túl van a nehezén.

- Ezen kívül van még valami sérülése? – most először szólalt meg Heather amióta itt vagyunk. Bár nem igazán volt jó a kapcsolata húgával, mégis látszott rajta, hogy aggódik érte. Őszintén.

- A bal singcsontja megrepedt. Begipszeljük neki, hogy hamarabb gyógyuljon a csont. A fején felrepedt több helyen is a bőr és rengeteg zúzódás található a testén, de ezek már igazán csak kis dolgok a lépe mellett. Most legalább egy hétig vagy még tovább bent kell tartanunk Sarat, hogy megfigyelhessük az állapotát.

- Köszönjük Doktor úr! – hálálkodott az ideges anyuka. – Most be lehet menni a lányomhoz?

- Természetesen, de csak egy kicsit. Egyszerre csak egy ember. Valószínűleg még alszik és aludni is fog még egy jó darabig. Ez az altató hatása, de ezt még fokozza, hogy ájult volt, mikor a műtőbe tolták. 

- Rendben. Még egyszer köszönjük Doktor úr! – köszönte meg az orvos segítségét még egyszer Molly, majd elsietett a lánya kórterme felé.

Leroskadtam egy székre. Sok volt ez így egyszerre nekem. Csontrepedés, lép szakadás… Zsongott a fejem. Csak arra tudtam gondolni, hogy Sara rendbe jöjjön.

Valaki leült mellém. Eddig nem is szenteltem nagy figyelmet ennek az ismeretlen lánynak.

- Nagyon sajnálom azt, ami a barátnőddel történt! – szavain érezni lehetett, hogy komolyan gondolja ezt.

- Hát…öhm...mit mondjak erre? – szememet a barna hajú lányra emeltem. – Köszönöm.

Sokáig csak szótlanul ültünk egymás mellett.

- Egyébként… - szólaltam meg nagy sokára. – te ki vagy?

- Elnézést, még be sem mutatkoztam. Alesha Doyle. – nyújtotta barátságosan a kezét. – Én találtam rá a barátnődre.

- Nagyon hálás vagyok a segítségedért. – öleltem át, mire ő elpirult.

- Én csak azt tettem, ami a helyes volt… - motyogta zavartan.

Ránéztem az órámra. 3 : 12 – t mutatott. Már 5 órája annak, hogy behozták Sarat a kórházba. Még mindig nem kelt fel. Minden porcikám remegett az izgalomtól. A többiek egyfolytában nyugtatgattak. Vagyis csak próbáltak nyugtatni, hiszen ők maguk is nagyon feszültek voltak és én sem éreztem mást, mint bűntudatot.

Molly már rengetegszer volt bent a lányánál. Szegény eléggé el volt fáradva, ezért javasoltam, hogy menjen haza, aludjon valamennyit és utána jöjjön csak vissza. Hosszú unszolás után sikerült meggyőzni őt a hazamenetelről.

- Rendben fiam! De vigyázz Sarara! Amint lesz valami, azonnal hívj fel!

- Persze, ez természetes! És vigyázok rá. Tudja, hogy mennyire szeretem őt. – mosolyodtam el halványan.

- Tudom. – ásított egy nagyot, majd elindult idősebbik lánya mellett ki a kórházból.

Óvatosan és halkan benyitottam a kórterembe. Mikor megláttam Sarat ott feküdni az ágyon erőtlenül, felkötött kézzel, bekötött fejjel, orrából kilógó csövekkel, kék-zöld foltokkal arcán és infúzióval ellátva azt hittem összecsuklok. Kibuggyantak ismét a könnyeim. Most láttam őt először azóta, mióta kitolták a műtőből.

Ágya mellé álltam és odahúztam a lehető leghalkabban egy széket. Kezeimbe vettem kezeit, melyek most élettelenül feküdtek törékeny teste mellett.

- Sara! – kezdtem remegő hanggal. – Kérlek ne haragudj rám, hogy ilyennek tettelek ki téged és most itt fekhetsz ezen a rohadt kórházi ágyon. De ha már így alakultak a dolgok, akkor kérlek légy erős.

Csendben zokogtam ágya mellett. Éreztem, hogy fáradt vagyok, de most ez érdekelt a legkevésbé engem. Csak Saraért aggódtam.

Lassan mellkasára hajtottam fejemet és hallgattam szíve dobogását. Megnyugvással töltött el engem ez a hang. Olyannyira, hogy el is aludtam pár másodperc alatt.

PÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍP!

Éles hang hasított a fejembe. Felnéztem és azonnal tudatosult bennem, mi is szól. Reszketni kezdtem, a szívem egy pillanatra megállt. Megnyomtam a segélyhívó gombot, majd párás szemekkel az élettelen Sarahoz fordultam.

- Sara! Kérlek! Könyörgöm, ne hagyj itt engem! Ígérem még jobban vigyázok rád, mint eddig, csak ne hagyj itt engem!

Már nem is láttam szinte semmit könnyeimtől. Úgy hullottak mint az eső. Mint a szakadó eső. A gép egyre csak sípolt, a fejem pedig zúgott. Elmosódva láttam, amint berohan az orvos néhány nővér kíséretében. A doktor megfogta a defibrilátort és próbálta újraéleszteni szerelmemet. Szerencsére elsőre sikerült. Ezután azonnal kitolták a szobából és a műtő felé vették az irányt.

- Harry! – szaladt oda hozzám Liam könnyes szemmel. – Mi történt Saraval?

- Leállt a szíve. Újraélesztették. Most újra megműtik. – sírtam, mert mást nem tudtam csinálni.

Úgy éreztem; itt a vég! Ha Sara…ha ő… El sem tudom mondani, mennyire féltem, már csak annak a gondolatától is, hogy Sara ne legyen mellettem. Egyre csak folytak könnyeim megállíthatatlanul. Nem! Az nem lehet, hogy Sara meghaljon! Nélküle én sem létezek…

17. fejezet ~ Ráadás.

  

* Sara szemszöge *

Reggel nyúzottan keltem. Mikor leballagtam a földszintre Maryt pillantottam meg, aki egy hatalmas bőröndön ült. Értetlenül néztem rá, majd hirtelen eszembe jutott, hogy nem is szabadna neki itt lennie.

- Mary?? Mi ez a csomag? – mutattam rá a batyujára.

- Anyuékkal elutazunk egy-két hétre a nagyszüleimhez Norvégiába.

- Norvégiába?? – próbáltam felkaparni a földről államat.

- Igen. A mamáék 12 éve költöztek ki oda és azóta szinte nem is találkoztam velük.

- Értem… - hajtottam le búsan a fejemet. – És mikor mész?

- Mindjárt. Zayn kivisz az reptérre, apuék ott várnak engem.

- Én is veletek megyek! – jelentettem ki határozottan.

- Kicsim! – szólalt meg Harry. Furcsa…észre sem vettem eddig, hogy ő is ott van mellettem. – Nem biztos, hogy most menned kéne…

- Én akkor is menni fogok! Magasról tojok a fotósokra!

- De akkor siessetek majd, mert utána interjúra megyünk Saraval. – fordult Hazza Zayn felé.

- Nanana! Hova megyek én?? – néztem tágra nyílt szemekkel fürtöskére.

- Interjúra. Meghívtak minket, élő adásban leszünk.

Na jó! Egy kicsit sok volt ez így reggelre.

- Okééé… Akkor most én szépen felmegyek öltözni! – mutogattam a szoba felé mint egy őrült.

 5 perc múlva már kinn álltam a hátsó ajtó előtt és vártam a barátnőmre. Nagyban búcsúzkodott még odabent. Mikor végre kézen fogva kilépett Zaynnel megindultunk a kocsi felé. Hamar kiértünk a repülőtérre, mivel kocsival alig volt tőlünk 10-15 percre.

Bent ott állt Mr. És Mrs. Carter a lányukra várva. Már csak tőlem kellett elbúcsúznia a barna hajú szépségnek.

- Úgy fogsz hiányozni! – öleltem át szorosan Maryt.

- Te is nekem! – adott egy cuppanós puszit az arcomra, amit én viszonoztam is.

- Aztán vigyázz magadra! Épségben hazaérj! – nevettem.

- Hát persze! – nevetett ő is, majd ismét átölelt és odalépett Zaynhez.

* Mary szemszöge *

- Nem tudom mit fogok kezdeni nélküled Norvégiában! – szipogtam Zayn nyakában.

- Meglátod hamar el fog telni az a kis idő és utána újra együtt leszünk! – mosolyodott el, majd lágyan megcsókolt.

- Olyan jó, hogy itt vagy nekem! – bújtam hozzá.

- Én is ugyan ezt érzem! – nézett rám csillogó szemekkel.

- Mary! Mary! Gyere már! 2 perc és indul a gép! – hallottam anyu hangját.

- Megyek! – kiáltottam oda, majd tekintetemet ismét Zaynre szegeztem. - Vigyázz magadra!

- Te is! – tűrte fülem mögé egy hajtincsemet. – Szeretlek!

- Én is!

Szenvedélyesen, hosszan megcsókolt, majd elengedtem kezét. Intettem Saranak, mire ő visszaintegetett.

Még mielőtt eltűntek volna szemeim elől egy szívet mutattam nekik. Erre csak mosolyogtak.

Oda adtam a jegyemet egy nőnek, majd követtem szüleimet a helyünkhöz.

Mikor elindult a gép búsan kitekintettem az ablakon. Nem akartam ott hagyni a fiúkat és Sarat. De muszáj volt! Azzal vigasztaltam magamat, hogy így is hamar eltelik majd az a rövidke idő és hamar itthon leszek…

Még mielőtt kikerült volna látóterületemből a repülőtér egy alakban Zaynt véltem felfedezni, aki áll és szomorúan a gépet nézi. A távolodó gépet. Azt, amiben én ültem.

* Sara szemszöge *

Irtó rosszul indult ez a napom! Mary itt hagyott, Harryvel meg mehetek egy hülye interjúra. Néha felettébb bosszantó, hogy az embernek egy híresség mellett nem lehet magánélete. De ennek ellenére én kitartok Harry mellett, hisz ő nem tehet arról, hogy az emberek ennyire kíváncsiak tudnak lenni…

***

- És most köszöntsük stúdiónkban Harry Stylest és újdonsült barátnőjét, Sara Prewittet! – hangzott el a műsorvezető nő hangja.

Harolddal besétáltunk a reflektorfénybe, miközben hevesen integettünk és mosolyogtunk. A terem erre elkezdett tapsolni és zúgni. Miután leültünk kézen fogva a bőr kanapéra a műsorvezető azonnal elkezdett minket a kérdéseivel bombázni.

- Harry! Nyilatkoznál nekünk a barátnődről?

- Sara nagyon kedves lány! Aranyos, házias, vicces, nagyon szeretem őt! – nézett mélyen szemeimbe.

- És mióta tart a ti kapcsolatotok?

- Úgy két hónapja.

A tömeg a szobában elkezdett sugdolózni.

- Miért titkoltátok eddig a kapcsolatotokat?

- Nem akartuk addig kiszivárogtatni a hírt rólunk, míg mind a ketten meg nem győződünk arról, hogy mennyire komolyak az érzéseink.

- És most már tudjátok?

- Persze! Nagyon szeretjük egymást Saraval, igaz? – fordult felém ismét.

- Igen! – mosolyogtam.

- Sara! Mesélnél arról, hogy miben változott meg az életed az után, hogy megismerkedtél Harryvel?

- Háát… - hirtelen nem tudtam mit mondjak. – Igazából nem sok mindenben! A hétköznapjaim pörgősebbek lettek, nem beszélve a hétvégékről. A szüleimet ugyan úgy meglátogatom egy héten legalább négyszer. Mióta kitudódott a kapcsolatom Harryvel, azóta kicsit zűrösebb az életem a zaklató levelek miatt.

Erre felhorkant a közönség.

- Mik állnak azokban a levelekben, ha szabad megkérdeznem?

- Csupa szidalom, rágalom. Azt firtatják bennük a rajongók, hogy miért kezdtem ki Harryvel, meg fognak ölni, ha nem szállok le róla. Az elején nagyon felizgattam magam ezen, de utána eldöntöttem, hogy nem fognak érdekelni ezek az üzenetek.

- Vannak akik helyeslik a kapcsolatotokat?

- Persze! Kaptunk már olyan levelet is amiben az áll, hogy mennyire összeillünk Harryvel és hogy örülnek, hogy mellettem boldog ő. Ezeknek nagyon is örülünk. – szorítottam meg Hazza kezeit.

- Kedves Rajongók! – szólt most a kamerába a nő. – Most láthattátok, mennyire is egymásra van hangolódva e két ifjú. Kérünk titeket, hogy ne akadályozzátok szerelmüket szidalmazó levelekkel. Most mind a ketten boldogok így együtt. – mutatott ránk szeretetteljesen. – Majd meglátjuk mit hoz a jövő.

- Kedves Nézőink! – fordult ismét a lencse felé. – Holnapi adásunkban Vilmos hercegről és Katherine hercegnőről fogunk beszélni, valamint születendő gyermekükről. Tartsanak ismét velünk! A holnapi viszont látásra!

***

A kocsiban ülve némán néztem ki az ablakon. Már elég késő volt ahhoz képest, hogy milyen korán el kellett menni. Az ég is egyre sötétebb lett. Hirtelen eszembe jutott, hogy míg nyitva van a közért be kéne szaladnom innivalóért, mert otthon már fogyófélben vannak az üdítők.

- Harry! Ki tennél itt a boltnál? – néztem a volán mögött ülő fiúra.

- Szerintem nem jó ötlet… - ráncolta össze a homlokát.

- De venni kell még innivalót!

- Nem biztonságos!

- Légyszi, rakjál ki! – néztem rá kiskutyaszemekkel.

- Hogy te milyen makacs vagy! – ingatta meg fejét nevetve. . Na jó, de csak az utcánkban lévő boltnál raklak ki!

- Oké! – nyomtam egy puszit arcára.

1 perc múlva már meg is állt az autó és kiszálltam.

- Sietek! Ígérem! – mosolyogtam. – Szeretlek!

- Én is! Vigyázz magadra! – jött a válasz.

Harry elhajtott a kocsival, de pár méter múlva már be is kanyarodott a házhoz. Besiettem a boltba és vettem négy liter Sprite-ot és 4 liter Colát. Hiszen 6 embernél hamar elfogy ennyi ital is!

Miután kiléptem az ajtón elindultam haza felé. Mélyet lélegeztem a friss, téli levegőből. Eszembe jutott, hogy nemsokára itt lesz karácsony is. Még nem is gondolkodtam azon hogy mit fogok venni a szeretteimnek…Talán nyugodtan ünnepelhetünk majd és nem fognak akkor is körülöttünk nyüzsögni a paparazzik.

Csend volt az utcán, pedig még nem volt annyira késő. Magas sarkú cipőm kopogása volt az egyetlen hang az egész környéken. Nagyon egyedül éreztem magam, de ez most egy kicsit jól esett. Lassan lépdeltem az út szélén. Elfáradtam ebbe a nagy rohangálásba! Reggel a repülőtérre, utána a stúdióba. Nem vágytam másra csak a jó puha ágyamra és Harry ölelésére. De ezen kívül még volt bennem valami, amit hiányoltam. Amire szükségem lett volna ilyen fáradt pillanatokban, de nem tudtam, hogy mire…

Ott álltam a kapuban. Éppen be akartam lépni a kapun, amikor valaki hirtelen befogta a szám és elkezdett magával húzni. Sikítani akartam, de nem tudtam. Kezemmel karmoltam és próbáltam az illető szorításán enyhíteni, megszüntetni azt. Lábammal kapálóztam, de nem mentem vele semmire. Tehetetlenül nyüszítettem míg valaki képen nem vágott. Egy szőke nőt pillantottam meg, bár inkább korombeli lány lehetett.

Magukkal húztak egy sötét sikátorba. Ott levetettek a földre és elkezdtek rugdosni. Jártam önvédelmi szakkörre, ahol pár ütést, gáncsolást tanítottak nekünk, így valamennyire tudtam védekezni.

Az egyikőjük ismételten belém rúgott, de erre én elkaptam a lábát és lehúztam a földre, majd belekönyököltem a hasába. A másik csak nézett, én meg kihasználva az alkalmat behúztam neki egy nagyot. Hatalmas puffanással rogyott össze. El kezdtem szaladni. Próbáltam kiismerni magamat a helyen. Nem nagyon tudtam merre járok, mert a fejem fájt mint a veszedelem és nem tudtam rendesen koncentrálni az útra. Folyton hátra lesegettem, jön-e mögöttem valaki. Hirtelen feltűnt egy barna hajú alak aki őrült gyorsasággal futott utánam. Csak botorkáltam szinte, szaladni nem tudtam már, de azért megpróbáltam. Sajnos utolért a lány és elkezdte a hajamat cibálni. Erre én is jól belemarkoltam sörényébe. Nem bírtam vele. Lenyomott a földre és gyomorszájon rúgott. Elkezdte az arcomat ütni. Nekem már nem volt erőm vele harcolni, csak kezemmel védtem fejemet. Éreztem, hogy orromból és számból folyik valami…valami sós. A lány meg csak ütött és ütött és meg próbáltam kiabálni, segítséget szerezni magamnak.

Egyszer csak fény gyúlt az egyik ház ablakán. Bántalmazóm ijedten tekintett fel összevert testemről. Mikor hallotta a mozgolódást feltápászkodott mellőlem és el akart menekülni. Még mielőtt elszaladt volna rám köpött és azt mondta :

- Ezt Harryér kaptad! Nem megmondtam, hogy kinyírlak, ha nem szállsz le róla?

Azt hittem, már elmegy. Nem vettem észre, hogy még mindig engem figyel, mert háttal voltam neki. Megpróbáltam felállni. A lány meglendítette felém erőből a lábát.

Hirtelen erős ütést éreztem a tarkómon, elfeküdtem a hideg aszfalton és elsötétült előttem minden…

Sziasztok! Remélem tetszett a fejezet! :) A következő résztől újabb szereplő lép a képbe. Íme ő : 

Alesha Doyle, 18 éves.